A Futrinkáról egy női magazin cikkében olvastam először 2011-ben. Mivel mindig is tacsis család voltunk, rögtön megfogott az Egyesület a tacskó mentés miatt. Elkezdtünk kijárni Tárnokra sétáltatni, majd fuvaroztunk rendezvényre kutyát, 2012-ben pedig örökbe fogadtuk az Egyesülettől Micit, a fekete-cser tacskó szépséget, aki szerencsére azóta is a család imádott tagja. Igazán aktívan 2013 eleje óta vagyok a Futrinkánál, azóta csinálom kis csapatunkkal a heti, 2 heti Futrinkás licitet. Ezen kívül járok a rendezvényekre adománygyűjtés céljából, valamint több tacsi fordult meg nálam, mint ideiglenes lakos. Nem tagadom, érzelmileg ez utóbbi nagyon nehéz dolog, elválni több hónapnyi együttélés után, mindig fájdalmas, de egyben persze öröm is, mert látni, hogy megtalálja a kutyus a maga helyét, gazdiját, leírhatatlan boldogság. Sok idő és energia az önkéntesség, és nem lehet abbahagyni, mert sajnos mindig lesz megmentendő kutya, ám amennyi nehézség, dupla annyi öröm is ez az egész. Nem “csak” a kutyák boldogsága, hanem a társaság, élmények miatt is. Jó Futrinkásnak lenni, büszke vagyok rá!